Piaci történet

Csodás idő volt 2020 májusának közepén, hét ágra sütött a Nap, tavaszi illatot hordozott és vitt az enyhe szellő.
Piac nap volt akkor, Tatabánya városában ahol élek. Szedelődzködtem és ki is mentem az én kis karkosarammal, mert nagyon szeretem a harsogóan színes zöldségek, almák, s egyéb finomságokat végig nézni . No meg a színes forgatag nyüzsgésébe bele is hallgatni és benne lenni.

Jósorsom összehozott egy 89 éves és még mindig szép arcú paraszt asszonnyal. Mintha egy régi mesekönyvből "ugrott" volna elő, olyan friss volt, a kosarában piros, ropogós retket kínált, csokorban a petrezselymet, takaros üvegekben barack- és málna lekvárt. Befőttet is több üveggel.

Beszélgettünk, az Élet szépségéről és annak a csúnyábbik oldaláról.
Egyszerre csak olyan örök érvényű igazságot mondott ki ez az asszony, hogy muszáj Veletek ezt megosztanom:
- Tudja aranyoskám, - mondókájába így kezdett bele - , nagyon sok évet megéltem, de mégsem eleget. Születésnapomat ünnepelte a család és rádöbbentem arra, hogy csak úgy elporoztak mellettem az évtizedek...

Hiszen én még nem is éltem? Nem voltam soha gyógyfürdőn, nem láttam a Balatont, hegyeket sem láttam, csak a helyi erdőt, de azt is csak azért, mert gombát szedtem. Mit is mondhatnék? Éljék az életet, addig, amíg tudnak mozogni, amíg friss az ész és addig, amíg vannak körülöttünk, akiket szerethetünk.

Most, hogy haza érve, leültem a laptopomhoz, úgy döntöttem ezt és itt megosztom. Sokan és de sokszor ezt gondoljuk, s mégsem cselekszünk így.

Mellettem is elröpültek az évtizedek és mit tudok felmutatni? Dolgoztam, szerettem, dolgoztam, de igazán, úgy Isten igazából nem éltem ki az életemet, mint amit lehetett volna de nem panaszkodom mert sokat utaztam és sok mindent láttam, rengeteg élményben volt részem.
De még mindig kevés amit láttam, de még mindig mennyi minden van, amit nem láttam, amit meg nem tapasztaltam és  nem halogatom,nem akartam beoltatni magam és nem azért mert...de pont ma megyek oltásra hogy tudjak utazni és korlátok nélkül élni.

A hatodik X betöltése után bizony elgondolkoztam. Arra a megállapításra jutottam, hogy figyelmeztetni kellene az embereket, hogy addig éljék az életüket és teljesen, amíg jól tudnak mozogni, amíg van lehetőségük a mindig új és még újabb élményt, tudást, látványt, kapcsolatot befogadni.

Azon is elgondolkoztam, milyen sokan -nálamnál- rosszabbul élik az életüket.
Hosszú évek alatt csak kuporgatnak, még nagyobb ház, még nagyobb autó, még több ruha, még több táska és cipő... S egyszerre azon kapják magukat, hogy itt fáj, ott fáj, már nincs is kedvük semerre menni, sőt legszívesebben bekuckósodnának...
S most felteszem a kérdést:
- Célba ért ez az irományom? Elgondolkoztál? Változtatsz-e az életeden?  Most, amíg nem késő. Együtt utazni együtt kirándulni együtt amíg ez megadatik. Öleld meg akiket szeretsz és soha ne felejtsd kimondani azt: szeretlek.

A tegnapot megéltük, a mai nap a biztos.
Monológom végére  ezt a "szeretlek" szócskát kimondom, leírom - mindazoknak - akik erre érdemesek. S bizony jó érzés kimondani, leírni, hogy a tudomásukra adtam azt, hogy nekem igenis ők a legértékesebbek, mert szeretem őket. Igaz, kevesen vannak, mert nagyon is megválogatom, kinek mondom ki ezt a szót, de akinek kimondom, vagy leírom, no ők a kiválasztottak. S, tudom azt, hogy velük az életem minden percében érdemes sorsközösséget vállalni. és jó érzés kimondani "szeretlek"